-Hová mész vándor?
Csak kacagva táncol.
-Megyek a Világba,
élni boldogságba.
Mindenkit szeretni,
kit kell segíteni,
boldognak lenni,
és boldoggá tenni.
Élvezni az életet,
dalolni az éneket,
s a szélbe kiabálni:
Megjöttem Világ!
Látni sok csodát!
Könnyű batyuját vállára vette,
aztán futott, futott nevetve.
-Könnyű a zsákod!
Mit viszel vándor?
S ő visszakiabált
csak úgy félvállról.
-Hálát, alázatot, szeretetet,
s egy vidám, könnyű életet.
-Menj, hát menj, de ne feledd
szétosztani a szeretetedet!
Szaladt a vándor
kíváncsi mindenre,
-Mit viszel vándor?
-Tudást a világról,
hálát, alázatot, szeretetet,
s egy megtervezett életet.
-Menj, csak menj, de el ne feledd
szétosztani a szereteted!
A vándor zsákját hátára vette,
s gyors léptekkel ment az ismeretlenbe.
Lépteit boldogság kísérte, siker,
szeretetét hintette el,
nem törődött semmi akadállyal,
bátran nézett szembe a világgal.
-Mit viszel vándor?
-Boldogságot a világból,
hitet, békét, szeretetet,
s egy tudományos életet.
Felkapta zsákját és indult lelkesen,
hálát, alázatot feledve teljesen.
-Menj, csak menj, de el ne feledd,
szétosztani a szeretetedet!
Ment, s kezdett látni a csodákon túl,
ahol már a sötétség az úr.
S kezdett hallani hangokat:
-Ne add, ne add ajándékba magad!
-Csak pocsékolod az életed,
ha ingyen osztod a szereteted!
-Hogy lehet béke, hogy lehet hit,
ha nincsen pénzed, mi megsegít?
-Nem lehetsz őszinte, hazudni kell,
A társadalom csak így fogad el!
Itt az álarcod, tessék, vedd fel!
Színház a világ, játszanod kell!
A vándor csak állt,
álarc a kezében,
arcára vette indulásra készen.
Elindult újra, lelassult léptekkel,
az álarcból csillogó szomorú szemekkel.
Zsákja valahogy kezdett nehéz lenni,
Nem tudott az emberek szemébe nézni.
Nem osztotta már a szeretetet,
cipelt egy boldogtalan életet.
-Mit cipelsz vándor?
-Csalást, hazugságot önzőséget,
haragot, bánatot, irigységet.
S valahogy a szeretet nehéz nekem,
itt hagyom hát a fölösleges terhem.
-Menj, csak menj, de el ne feledd,
ha itt hagyod a szeretetet
az élet komor lesz és sivár,
nem lesz így jó többé semmi már!
A vándor zsákját vállára vette,
nehéz terhét elszántan cipelte,
hisz azt tanulta, nehéz az élet,
s az ember csakis, csakis így élhet.
Ha kértek, már nem adott többé.
-Nem segíthetek mindig, örökké!
Nem segíthetek, hisz nekem is kell!
Menjetek azonnal innen el!
A vándor egyedül ment az úton,
Nehéz zsákját vonszolta, húzta.
Remegve figyelt, hogy egy kis jóság
Nehogy terveit keresztül húzza.
-Mit cipelsz vándor?
-Adj a boldogságból, mely zsákod mélyén ott lapul!
Még van belőle legalul.
-Nem! Nem adok! Az csak az enyém!
Nem adok belőle csöppet sem én!
Nekem ne maradjon?-üvölti dühösen,
s a boldogság zsákjából elillan csendesen
Menj csak, cipeld vándor a terhedet,
de ne feledd, te választottad ezt az életet.
Nézz hát körül, nyisd ki szemed,
dobd le álarcod, éld az életed.
-Nem! Nem dobom, ez kell nekem!
Álarc nélkül nem élhetem az életem!
És ment, ment a vándor, kétrét görnyedve,
súlyos batyuját dühösen cipelte.
-Menj, csak menj, de el ne feledd,
bármikor eldobhatod a terhedet.
De a vándor csak húzta, vonszolta terhét.
Nem engedte el, nem adta semmiért.
Kiszakadt zsákját gyorsan befoltozta,
beteges testét épp hogy csak vonszolta.
Aztán mikor már nagyon gyönge lett,
az út szélén talált egy hatalmas követ.
Leült, fáradt testét hogy pihentesse,
s szomorúan nézett egy meredek hegyre.
Itt kell hát maradnom, utamnak itt vége?
Megtörten nézett fel a kéklő égre.
S amikor meglátott egy kolduló kezet,
zsákjában hirtelen kutatni kezdett.
És mert úgy érezte álarcától nem lát,
levette a hazugság nyomorult maszkját.
Csöpp szeretet akadt remegő kezébe,
hálával adta a kolduló kézbe.
Szeméből egy könnycsepp hullott a porba le,
s ekkor az intelem jutott az eszébe.
Hogy: “Menj, csak menj, de el ne feledd,
ha itt hagyod a szeretetet,
az élet komor lesz és sivár,
nem lesz így jó többé semmi már.”
-Igazad volt! Most már tudom!
Segíts kérlek az utamon!
Bármilyen nehéz is visszamegyek,
elhozom újra a szeretetet.
Nem kell az álarc, hazugság, önzőség,
harag, bánat, mohóság, irigység!
Leteszem terhem, nem kell nekem,
Szelíden élem az életem.
Zsákjából terhét lassan kipakolta,
de úgy látta mégis, mintha tele volna.
Beletörődve a hátára vette,
de úgy érezte mintha nem is lenne terhe.
Ment a vándor, újra könnyen járta útját,
elfelejtette már régi baját, búját.
S mikor megérkezett, fel a hegy csúcsára,
boldogan nézett le az egész világra.
-Mit cipelsz vándor?
-Nem én cipelem, a zsák visz igazából!
Hatalmas zsákját könnyedén vitte,
hisz hála, alázat,szeretet volt benne.
-Utadnak vége! Tedd le zsákodat!
Pihenj meg vándor, üdvözöld Magad!
A vándor felnézett a ragyogó kék égre,
s az öröm könnyei gyűltek a szemébe.
Szíve telve volt hálával, szeretettel.
Megbékélt lenyugodott, szelíd életével.
-Csak egy kérdés, mit kérdeztem ezerszer,
de válaszolj rá kérlek, kérlek most az egyszer!
Ki vagy Te mondd?
-Hát tényleg nem tudod?
Nem tudod, hogy igazán Én Te vagyok?
2015.07.